Közös "Kolompálás" (Megálló Csoport), Tilos DJ (Pisti), héliumlifus üzenetek a drognak, és mi szem-szájnak ingere! Klauzál tér, június 24. (csütörtök). 15,00-18,00. Hozz magaddal egy hand made ütős hangszert is...gyere akkor is, ha nincs! Drogellenes Világnap.
Még mindig a számban érzem nagyanyám lágy és finom Luca-pogácsáinak ízét. Két tányéron tálalta őket, a kisebbre mindig a „mérgezettek” kerültek, vagyis, amiből nem lehetett igazán enni, mert abban bizony valódi pénz volt, utóbb már euró. Azt is neki köszönhetem, hogy ma hiszem azt a Jézust, akinek a születése napjára készülünk ismét. A nagyanyám már nem él, de továbbra is lesz fenyő díszekkel, meg szaloncukor, meg halászlé. Ezek az élőknek készülnek, s noha mindenki a szeretetben ömleng, vagyis úgy viseli azt a finom melegséget, mind egy bundát, félek, a harag még mindig az otthonokban tanyáz, s nem dobjuk ki az ablakon.
Születésemkor nem érkeztek királyok, talán csak a bába, apám, meg a nagyszüleim jelentek meg – no de, így jár, akinek kicsiny a családja. Mégis hercegnőként érkezhettem a világra, s a keserves – és gyötrő, mert ez univerzális, így hát ki nem hagyható – kamaszkor után, már nem figyeltem a borsószemeket, csak azt, hogy valahol alhassak, mint József Attila villamosai. Most pénzt kell keresnem, hogy megállhassak a saját lábamon, azt a pénzt mely tönkreteszi a családokat, mert a férfi messzire megy érte, s egyre ritkábban tér haza, mert a hó, az út, az idő, a másik, már akadályoz. Azt a pénzt, mely tüzet szít haragból rokonok között, ha örökösödés, vagy ajándékozás útján kapja meg a „nem kívánt”. Azt a pénzt, mely most elhiteti velem, hogy ha többet szorongatnék belőle, akkor minden könnyebb és elviselhetőbb lenne.
Sohasem voltunk gazdagok. A szüleim egyszerű polgári munkások, minden segítséget a saját szüleiktől kaptak, akik véresre kapálták tenyerüket a földért, melyet ma már senki meg nem becsül, hisz azzal csak a munka van – nyűg. No, meg szerették is egymást, úgy igazán, ahogyan engem is tanítottak: szívvel, lélekkel. Ma a szüleimtől sem tudok már sokat kapni, s amit adnak, azt sem érdemlem, mégis élek a lehetőséggel, hisz nekem szánták akkor is, most is.
Közben transzparensen állítom, úgy akarok élni, mint mások. Butaság. Te sem élhetsz úgy, ahogyan én, s én sem tehetek úgy, mintha tagadnám azt, amim van. Örülök annak a jónak, melyet néha észre sem veszek, mert másé, mert a másik meg nem osztaná. Kerülöm a rosszat, az ördögöt, mely ébren is az apokalipszisről álmodik.
Figyelem a barátaimat, akik épp úgy hoznak döntéseket, mint jómagam, anélkül, hogy bármit tudnának a végről, melyről senki semmi biztosat nem állít, csak azt, hogy van és váratlan. Kicsit olyan, mint a karácsony, kicsit olyan, mint a kezdet. Semmit sem tudhatunk, mivé válik, mi lesz belőle, hogyan. S mi végre az ember, ha nem tervez és nem harcol, ha nem hiszi, hogy mindaz lehetséges, amit a könyvekben olvasott, vagy a másiktól hallja?!
Igen, jó volna minden évben nyaralni, meg naponta jókat enni, nem érezni azt a keserű ízt, mely csak mindig a nyelést követően jelenik meg, de akkor elfeledteti az előző falatot. Te talán fehér karácsony szeretnél, vagy újra látni a régieket, ismét arról beszélni, mi lesz belőlünk, amikor majd nagyok leszünk.
Nem nyafogok, nem fáj semmim. Egy panasz sem hagyja majd el a számat, ígérem, csak fogadj el annak, ami vagyok, engedd, hogy szép legyen ez a karácsony, s az azutáni, meg az azutáni is. Ámen.
Mondhatod, hogy utálod, de legalább unod a kérdést, mégis szinte napi szinten teszed fel idegennek és ismerősnek, barátnak és rokonnak, szeretőnek és szerelmesnek. Tudom, tudom, előtte köszönni illik, azután meg érdeklődni, csak bele ne merüljön a válaszadásba, mert épp most késed le a vonatod, buszod, vagy csak épp elég a saját bajod, mit traktál még beléd az a másik. Ha nem érdekel, akkor miért kérdezed? Megszokásból? Szófordulat? Álszent érdeklődés? Bizonyosság, hogy más is lehet jól/rosszul?
Lelkem női része igen is kívánja a kérdést a megfelelő embertől, aki nagy valószínűséggel agresszíven reagál, mindig, mikor a hogyanlétéről érdeklődsz. Még akkor is, ha téged ez ténylegesen és valóságosan érdekel.
Nos, ha engem kérdezel, akkor tudnod kell, hogy most jól vagyok, hisz testi igényeimet kielégítettem, a fennmaradt magasabb osztályzású motívumaimmal, meg ne törődj, hisz az sem a te bajod, ha nem tudom kifizetni a számláimat – a biztonságnak konjec, ha elhagy a kedvesem vagy kitagad a családom – a szeretni és szeretve lenni sem igaz, ha porig aláznak egy szakmai megjelenés alkalmával, vagy csődöt mondok barátként, gyermekként, anyaként – ennyit az önbecsülésről, s arról, hogy mások is becsülnek majd. Csodálod, hogy ezek után nehéz reggel arra gondolni, hogy holnap de jó lesz majd palacsintát sütni ebédre?! S igen, mennyi álság és hiúság rejlik minden soromban, hisz ma legalább ettem – neked elárulom háromszor is, dolgozhattam a béremért, amit rendszeresen meg is kapok, bekapcsolhattam a számítógépem, hogy leírhassam eme furcsa gondolataimat, s azt tervezem, estére színházba megyek.
Hogy mitől lennél igazán jól? Az irracionálistól. Attól, ha elnémulna a gonosz, ha csak jó hírekről beszélne a híradós műsorvezető, ha elfogadnám harc nélkül, hogy tudod, mi tenne boldoggá. Olyan jó lenne, ha mikor megkérdeném, arra gondolhatnál, hogy nem kommunikációs kényszerem van, melyben egyetlen célom az információ csere, hanem valóban tudni szeretném: hogy vagy?
Persze lehetsz rosszul is. Akkor talán bánatos vagy, csalódtál valakiben/valamiben, váratlanul ért egy veszteség, gyászolsz, vagy fájhat a hasad. Lehet, hogy elhanyagoltál valakit, rosszakat álmodtál, s azóta kellemetlen az éber állapot, megbántottál valakit, talán épp engem?
Közepesen vagy? Az milyen? Mint, amikor eltévedek, s nem tudom, hogy balra vagy jobbra menjek, vagy magad sem tudod, hogy az anyu vagy a nagyi főztje-e a jobb? Egy napon történt valami csodás és borzasztó is veled, s tanultad, hogy a meleg víz a hideggel csak langyos lehet? Illetve azt mondtad: Úgy. Tűrhető. Nem értem. Most kimondom magam is. Talán arra gondolhatsz, hogy nem neked van a legrosszabb sorod (azért tudjuk ezt Jézus óta, s a gyermekeiket sirató anyák sem kivételek) ezért minden csapás ellenére talpra állsz – így eltűröd? Erre gondoltál?
Köszönöm, jól vagyok. Ezt talán értem. Biztosan boldog családban élsz, apa-anya-gyerekek, csupa szív, szeretet. Jók a jegyek, vagy csak nem piszkálnak miattuk. Van állásod, lakásod, kocsid és szeretőd. Ismerik a neved, folyton cseng a telefonod, s ha már túlzás, kikapcsolod. Gyakran pihensz, nem ér stressz, sem kísértés. Szeretnek és őszinték hozzád, ha bárkinek bármi baja lenne veled, az egyenesen a szemedbe mondaná, mert te igazán megérdemled. A felmenőid között minden függő meghalt vagy eltávozott. Nem szedsz gyógyszereket, hisz majd kicsattansz az egészségtől. Tudod, hogy Obama jó döntés volt, s most csak várni kell a csodát. Gazdasági válság nincs is. A háború is kimúlni látszik. A biológiai fegyverekre szánt pénzt a népszaporulat növelésére fordítják. Megint sikerült lefogyni pont annyi kilóra, amit terveztél, sehol egy gramm felesleg. Brávó. Örülök, ha jól vagy. S milyen jó ezt hallani. Így kicsit nekem is jobb már. Viszlát.
Ülök a TV előtt bambán. Nem értem, miért faragnak tökből groteszk arcokat. A legutóbbi sütőtöklevesemre gondolok, ami az irigység színével le nem írható. A kedves tökfejnek szólít, ha butaságot beszélek, s én mégsem értem, mit keres itt Halloween! Megpróbálom rendezni magamban az elmúlt hetet, melyben volt nyilvános technikai malőr, gyermekáldás és leendő álmok.
A karcolásokat a karomon két kiskutyától kaptam, épp úgy, mint az etetés ritmikus gondját. Mégis Lajka kutyára gondolok, akiről senki nem tud semmit. S most magam is a világűrbe vágyom, hogy lássam, milyen színű felülről s körbe-körbe a gazdasági válság. A régi ismerősök új barátja a Hitel, s már a gyerek is tudja, hogy a lízing nem nyalóka. Jászai Mari lehetne példakép –nem férfias vonásaival, sokkal inkább – pénz-igénytelen hosszú korszakával, majd váltás. Fizessen most, sőt előre! – szólt a direktornak.
Az uborkaszezonban nincs már semmi új, talán csak az uborka hiánya. S noha az elektronikus média felváltotta a könyvmolyokat, a nyár mégis magával hozza a könyv létjogosultságát. Vagy azért, mert sok a házi olvasmány, vagy pedig azért, mert a kedvenc sorozataink már könyvben is futnak. Anélkül, hogy bekameráznád az életem, elmondom neked, most Tarkovszkij Naplóját olvasom. Való igaz, csak csipegetem, mert annyi kincs van benne, hogy félek, torkosság száradna lelkemen. A napló mindig izgalmas, így volt az Anna Frank és még Bridget Jones esetében is. Magam is sokszor fogtam bele, néha táviratszerűen, néha regényes hosszúságokkal, fordulatokkal. Ma már a határidőnapló tartogatja a legtöbb adatot, s a legkevesebb érzelmet. Az enyém fekete, hogy egy pillanatra sem feledkezzek meg arról, ez nem rólam szól, csak a tevékenységeimről. Tegnap még egy étlap olvasata is komoly feladatnak számított – egy hegeli gondolatsort idézett fel bennem. S ennyi ömlengő, intellektualizáló – még ez is helytelen – mondat után újra visszafogom magam.
Nyáron valahogy minden náció összeborul. Segít ebben az a sok tejfelízű fesztivál, tábortűz és kakaó. Megemelik az autópályadíjat, s ezzel inverz csökken a strandpapucs ára, melyet most is a bolhapiacon veszünk meg, s ha egy szezon, akkor egy szezon.
Érik a cseresznye, meg ballagó diákban is a búcsú igéje. S míg Úr napján körmenetben szeded a lábad a rózsaszirmok nyomában, addig végzősként csak a kattogó fényképezőgépek elől hajtod le fejed, s teszel úgy, mintha szemedbe sütne a nap. Nappal a Gaudeamus igitur szavakra rezzen a tested, s anyád szemében a könny, mindez estére feledésbe merül, s csak valami keser-édes hangulat tartja benned a szuszt – meg az a rengeteg alkohol, amit a torkodon lenyomsz. Azt hiszed?
Napi szint: Ágybevetés. Reggeli, mosogatás. (Vasárnap: mise) Suli/munka. Bevásárlás. Főzés, pihenés. Viráglocsolás – palántálás. Szemét kihordás. Ablakpucolás. Vacsora. Újabb mosogatás. Vasalás sorozat mellett. Fürdés. Kései élvezet – film csokival. Lámpaoltás.
Nem tudhatom már, milyen vastagnak kell lennie annak a kendőnek, mely eltakarhatná mindazt a csúfságot, amit nem láthatok. Néha arra gondolok, elég lecsuknom a szemem. Utána meg arra, hogy milyen jó, hogy szabadon választhatok, mikor nyitom fel újra.
Esőben mindig elhagyja valaki az esernyőjét. Legutóbb a tornacipőmet hagytam ott egy játszóházban, de rendszeresen ott felejtem másoknál a jegyzeteimet, könyveimet is. Sokan öngyújtókat és tollakat hagynak el – ők arra gondolnak, valaki eltette azokat helyettük. Valaki egyszer nálam hagyta a mobiltelefonját.
Sok évnek el kellett telnie ahhoz, hogy rájöjjek, csak azért, mert másképp formázom a hajam, még felismerhető leszek az ismerőseim számára. Egyetlen esetben maradhatok ilyenkor inkognitóban, ha az útlevelemre más kép kerül a megszokott „arculatnál”. Ekkor a hivatali személy igazoltatáskor a fejemre koppint és rákérdez a hivatásomra. Öngól.
A kollégám már nehezen viseli a mai pörgésemet, gondoltam leírom, miért mindez. Jó lenne olyan sebesen gépelni, ahogyan a gondolataim jönnek – éppen ezért vetemedem néha a hadarásra is, mert olyan, mintha elveszíteném azt, amit akkor, azonnal ki nem mondok. Igyekszem hihetetlen sebességgel ütögetni a billentyűket, csak semmi andante! A gyerek is jobban teszi, ha gyorsan talpra áll, és járni kezd, miután anyja gyorsan megszüli – s gyakran az azt megelőző kilenc hónapot is lerövidítené. Még azt sem bánná, ha épp oly gyorsan távozna is e világról, mint, amilyen gyorsan a kezdetekkor fényt látott.
Csak nem rég döbbentem rá, micsoda szuperszónikus élményt nyújt a kicsi polgárnak ha, feljenethet valakit. Így, ha létezel, akkor minden esélyed megvan arra, hogy te is egy legyél azok közül, akiket feljelentenek, vagy, akik feljelentenek.
